2008. október 21., kedd

Otthonaink


Találkozás Imre bácsival


Imre bácsi nemrég költözött el. Nem maradt senkije a faluban. Csalódott eddigi gondozói miatt, így elköltözött a faluból.

1918-ban született. Volt már háborúban, szovjet fogságban. Hagyta el már felesége, míg harcolt; gyermeke, míg a földjein dolgozott. Egyedül maradt … most már az otthona is.

Beszélgetéseink során gyakran véltem felfedezni rajongását az otthona iránt. Egy részét ő építette, s mit nem, örökölte őseitől. Büszkeség töltötte el, mikor felfedeztük háza omló vakolata alól az 1607-es bevésést. „Ez az Élet már akkor is létezett!”

Legutóbbi találkozásunkkor (szeptember utolsó vasárnapja) sóhajtotta el, hogy messze lakik. Azóta sokat gondolkodom: mi az otthon?

Egy tér, mely nagyon közel áll az emberhez. Első kipillantásunkat a világ felé az otthonunk ablakából tesszük. Házára mutat az, akitől megkérdezzük, hogy honnan jött?! Fészek, hol világra jön a gyermek, hol érlelődik az első közösség rendjéért érzett felelősség, a dolgok –ajtó, ablak, kanál – legfőbb titkainak megismerése, itt örül, szenved, innen tér végső nyugalomra. Az otthon falai védik az embert. Lehetővé teszik az életet és a felnőtté válást. Az otthonunkban otthon érezhetjük magunkat, önmagunkat adhatjuk. Józef Tischner szerint ez az érzés „az értelmes szabadság megtapasztalása.” Itt nincs szabadosság, de a rabság gondolata az otthon falain kívül telepszik le. Házat építeni azt jelenti, otthonra lelni.

Hátha csak Imre bácsinak mondom: Magányban nem lehet otthont teremteni! Börtönét, celláját építi a magányos, esetleg rejtekhelyét, ahol meghúzódhat egy ideig.

1607-ben egy férfi és egy nő elültette a kölcsönösség gyümölcsfáját, mert az otthon a férfi és a nő közötti kölcsönösség gyümölcse. Sem a nőnek, sem a férfinak külön-külön nincs otthona, s mégis mindketten otthont ajánlanak egymásnak. Így nyer értelmet a kölcsönösség: valami olyant ajánlani a másiknak, ami úgy válik lehetségessé, ha mindketten együtt vannak. A nőből anya lesz, a férfiból apa. Ennek a kölcsönösségnek a gyümölcse lesz a gyermek. A gyermek ad értelmet az otthonnak. Üres az az otthon, ahol nincs gyermek!

Imre bácsi – bár elköltözött – kötődik otthonához. Szinte tapintható, amint túlnő tudatán. A kötődés mélységét bizonyítja. Amikor az ember távol kerül otthonától, akár elveszíti azt, fájdalmában az otthonosság elvesztését érzi. Nem ismeretlen érzés, hiszen a szovjet fogság alatt is érezte. Otthonának sorsa, saját sorsának része.

Emlékszik még arra, amikor úgy érezte, hogy asszonyát az Úr neki teremtette, s fordítva: egymásnak teremtették őket! A gyermek megszületésekor felébredt a hit, hogy itt, ebben a házban, a már a padláson porosodó bölcsőben, ebben a már öreg gyümölcsöskertben jött el számukra az ígéret földje. A földnek ez a darabkája, mely neki adatott őérte van, általa nyert értelmet, Istentől van! Az ember a felé hajlik, ami az emberért van, s ahhoz kötődik. Ebből merít életerőt. Imre bácsi bizton mondhatta, hogy idevalósi, ebből a házból származik.

Hosszasan majszoltuk a csendet, hálaadásnak napján, szeptember utolsó vasárnapján. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy az otthonok egyszer elhalnak. Az élet logikája ma már, hogy a gyerekek elköltöznek, saját otthont építenek maguknak. A jegyesek meghalnak, a kölcsönösség felbomlik: meghalnak az anyák, az apák. Meghalnak az otthonok.

Egy-egy legördülő könnycsepp tisztára mossa érzéseinket, tudatunkat, s ráébredünk arra, hogy az otthon csupán az otthon ígérete volt. Valami elkezdődött egykor, felcsendült valamiféle hang, felvillant valamiféle fény, de ez nem az volt, aminek igazából lennie kellett volna. Az otthonra lelést úgy tűnik, hogy magasabb mércével mérik, s észrevétlenül egy hosszú út áll előttünk a transzcendecia felé. A leélt idő homályos nyomot hagy a lélekben, egy másmilyen otthon eszméjét. Ez az eszme mindannyiunk lelkében megvan.

2008. október 13., hétfő

"…Nemcsak kenyérrel él az ember..." (Mt 4,4b)

Ezt mondja Jézus, és amit Ő mond, az mindig igaz. Ám manapság egyre inkább fenyegeti az emberiséget, hogy csak kenyérből éljen, hogy fontossági sorrendjében az első, a második és a tizedik helyen is a „kenyér” álljon. „Kenyér” alatt mindazt a szükséget értem, amellyel kapcsolatban úgy érezzük, enélkül nem élet az életünk – s ez annyira betölti a lényünket, hogy az első számú kísértésünkké is válik.


Becketnek van egy drámája...Hát mit mondjak? Nem egy derűs darab! Winny, egy ötvenéves nő, a színpadon derékig homokba süppedve jelenik meg, így él. Winny nem tudja, hogy derékig homokban van. Beszél, rúzsozza magát, férjét szidja, vagy éppen dicséri, fogat mos, eszik...szóval éli életét - derékig homokba ásva. A következő felvonásban már melléig ér a homok, majd később a nyakáig. Folyik az élet, és ez a Óh, szép napok! című dráma azzal fejeződik be, hogy a homoksivatagban csak egy kis kupac jelzi Winny helyét.


Ilyen a "csak kenyér" élet. Észre sem vesszük, hogy egyre mélyebbre süppedünk a homokba, és közben nincs más problémánk, mint a kenyér-kérdés.


Egyre jellemzőbb kezd lenni életünkben az ún. kicsi körben való szeretet. Nem szívesen beszélek a szeretetről, de most még ezt megteszem. (Azért vontakoztassunk el a szűk családi körtől, báááár néha ez is beesik ebbe az intervallumba!!!) A kicsi körben való szeretet jelentené azt, amikor úgy érezzük, hogy csak a "mifajtánkat" bírjuk. Már csak azok érdekelnének, akik vagy a kenyerünket eszik, vagy akinek éppen mi esszük a kenyerét. Ha most végig néznéd a telefonodban szereplő neveket, talán kevés olyan embernek látnád a nevét, illetve telefonszámát, aki(k)nek neve éppen a te lelked melegségétől tűrtetett meg! Vannak, akik könyvet vezetnek arról, hogy kitől mit lehet várni. Ott van a telefonszám, a név, ezeket alkalomadtán fel lehet hívni, ha kenyér-kérdésről, férje, felesége, gyermeke egzisztenciájáról van szó.


Egyre jellemzőbb a munkaőrület. Gyökössy Endre ezt méllyíti azzal, hogy vasárnapi idegességet állapít meg az embereken. Sok embernek a munka a hobbija, és túldolgozza magát. Jön a pénztárosom, hogy szabadságot vett ki végre. 1 hónap, az udvarhelyi gyár nélkül. Nap, mint nap elnézem, hogy ez az ember nem kikapcsolódni jött el a munkahelyéről, hanem éppen bekapcsólodni egy még keményebb munkába: kaszállás, kapálás, erdőlés, építés, szüret, ... . Sok ember nem tud, mit kezdeni a szabadidejével, idegesítik az ünnepnapok. Sok ember már 4o-5o évesen összeesik, és meghal...az úton, útfélen.


Mielőtt még valaki adut tenne le az asztalra, s dicsérné a mindig tettek emberét, hadd sejtessem azt a rejtett halálfélelmet, mely izgő-mozgó, a mindig csak kenyér-kereső életmódunkban lappang.


Félünk a haláltól, hát hogy ne félnénk! Hallva, látva a sok tragédiát, katasztrófát, a súlyos betegségeket összerezzenünk, s megpróbálunk tovább lépni. Magamról beszélek...barátom. Elhessegetem a gondolatot, s még hálát is adok Istennek - nagyon halkan- hogy nem rólam, vagy családomról van szó!

Sokan beszéltek már arról, talán valamelyik pszicho könyvben meg is írták, hogy a gyereket hány évesen szabad kivinni először a temetőbe?! Na meg, hogy a gyermeknek beszélni kell a dolgokról! Elnézve temetőinket elmondhatjuk, hogy egyre kevesebb felnőtt fordulja meg magát ott. Három-négy éve állított síremlékeket benőtte a gaz, s ha a tüskés ágakat széthajtjuk, ezt olvassuk a kövön: Örökké szerető hitvesed.


Nem csak kenyérrel élünk! Talán a tékozló fiú is kibökte száján akkor, amikor eljutott a moslékos edényekig. Kibökte azt is, hogy "hazamegyek az én atyámhoz!" - és haza is ment! Amikor megérkezett ezt mondta az apja: "Az én fiam meghalt, és íme feltámadott."


Talán egyikünknek sem késő még, hogy hazataláljunk...és feltámadjunk!

2008. október 11., szombat

Szomorú hír

Ma eltemettük Fóris Géza nyugalmazott lelkészt.

1931. november 21-én született Kénosban. Iskoláinak első 5 évét Kénosban végezte, majd 1942-ben Udvarhelyen folytatta tanulmányait a pénzügyi szakon. A közpiskola után felvételizni szeretett volna a mezőgazdasági egyetemre (Kolozsvér), azonban politikai okokra hivatkozva nem vették fel. Édesapja javaslatára a teológiát választja, így sikeresen felvételizik a kolozsvári Protestáns Teológia Unitárius Karára. 1955-ben végez tanulmányaival, s ugyanebben az évben kihelyezik Iszlóra, mint gyakorló segédlelkészt. 1957-ben már Pipe és Szásznádas unitárius lelkésze, s itt végzi szolgálatát 1993-ig. Szívbetegsége miatt először betegnyugdíjaztatják, majd később végleg nyugdíjba vonul. Lelkészsége alatt feljegyzéseket készít Pipe-, illetve Szásznádas történelméről. A Szásznádasi Unitárius Egyházközség számára imaházat adományozott.
Soha nem panaszkodott az emberekre. Békés, csendes "papbácsinak" ismerte mindenki. Az igazságtalan helyzeteket méltósággal tűrte. A bosszú, a rosszakarat távol állt tőle. Emléke legyen áldott, pihenése csendes!