Ezt mondja Jézus, és amit Ő mond, az mindig igaz. Ám manapság egyre inkább fenyegeti az emberiséget, hogy csak kenyérből éljen, hogy fontossági sorrendjében az első, a második és a tizedik helyen is a „kenyér” álljon. „Kenyér” alatt mindazt a szükséget értem, amellyel kapcsolatban úgy érezzük, enélkül nem élet az életünk – s ez annyira betölti a lényünket, hogy az első számú kísértésünkké is válik.
Becketnek van egy drámája...Hát mit mondjak? Nem egy derűs darab! Winny, egy ötvenéves nő, a színpadon derékig homokba süppedve jelenik meg, így él. Winny nem tudja, hogy derékig homokban van. Beszél, rúzsozza magát, férjét szidja, vagy éppen dicséri, fogat mos, eszik...szóval éli életét - derékig homokba ásva. A következő felvonásban már melléig ér a homok, majd később a nyakáig. Folyik az élet, és ez a Óh, szép napok! című dráma azzal fejeződik be, hogy a homoksivatagban csak egy kis kupac jelzi Winny helyét.
Ilyen a "csak kenyér" élet. Észre sem vesszük, hogy egyre mélyebbre süppedünk a homokba, és közben nincs más problémánk, mint a kenyér-kérdés.
Egyre jellemzőbb kezd lenni életünkben az ún. kicsi körben való szeretet. Nem szívesen beszélek a szeretetről, de most még ezt megteszem. (Azért vontakoztassunk el a szűk családi körtől, báááár néha ez is beesik ebbe az intervallumba!!!) A kicsi körben való szeretet jelentené azt, amikor úgy érezzük, hogy csak a "mifajtánkat" bírjuk. Már csak azok érdekelnének, akik vagy a kenyerünket eszik, vagy akinek éppen mi esszük a kenyerét. Ha most végig néznéd a telefonodban szereplő neveket, talán kevés olyan embernek látnád a nevét, illetve telefonszámát, aki(k)nek neve éppen a te lelked melegségétől tűrtetett meg! Vannak, akik könyvet vezetnek arról, hogy kitől mit lehet várni. Ott van a telefonszám, a név, ezeket alkalomadtán fel lehet hívni, ha kenyér-kérdésről, férje, felesége, gyermeke egzisztenciájáról van szó.
Egyre jellemzőbb a munkaőrület. Gyökössy Endre ezt méllyíti azzal, hogy vasárnapi idegességet állapít meg az embereken. Sok embernek a munka a hobbija, és túldolgozza magát. Jön a pénztárosom, hogy szabadságot vett ki végre. 1 hónap, az udvarhelyi gyár nélkül. Nap, mint nap elnézem, hogy ez az ember nem kikapcsolódni jött el a munkahelyéről, hanem éppen bekapcsólodni egy még keményebb munkába: kaszállás, kapálás, erdőlés, építés, szüret, ... . Sok ember nem tud, mit kezdeni a szabadidejével, idegesítik az ünnepnapok. Sok ember már 4o-5o évesen összeesik, és meghal...az úton, útfélen.
Mielőtt még valaki adut tenne le az asztalra, s dicsérné a mindig tettek emberét, hadd sejtessem azt a rejtett halálfélelmet, mely izgő-mozgó, a mindig csak kenyér-kereső életmódunkban lappang.
Félünk a haláltól, hát hogy ne félnénk! Hallva, látva a sok tragédiát, katasztrófát, a súlyos betegségeket összerezzenünk, s megpróbálunk tovább lépni. Magamról beszélek...barátom. Elhessegetem a gondolatot, s még hálát is adok Istennek - nagyon halkan- hogy nem rólam, vagy családomról van szó!
Sokan beszéltek már arról, talán valamelyik pszicho könyvben meg is írták, hogy a gyereket hány évesen szabad kivinni először a temetőbe?! Na meg, hogy a gyermeknek beszélni kell a dolgokról! Elnézve temetőinket elmondhatjuk, hogy egyre kevesebb felnőtt fordulja meg magát ott. Három-négy éve állított síremlékeket benőtte a gaz, s ha a tüskés ágakat széthajtjuk, ezt olvassuk a kövön: Örökké szerető hitvesed.
Nem csak kenyérrel élünk! Talán a tékozló fiú is kibökte száján akkor, amikor eljutott a moslékos edényekig. Kibökte azt is, hogy "hazamegyek az én atyámhoz!" - és haza is ment! Amikor megérkezett ezt mondta az apja: "Az én fiam meghalt, és íme feltámadott."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése